Mezei Gábor költészete, akár az elszabadult futónövény - hol az aszfalt
repedése, hol az ég felé kapaszkodik. Benövi a lét omladozó falait, indáival
kilazítja a falak tégláit, míg be nem leshetünk a kiürült szobákba. A szobák
azonban az emberek nélkül sem üresek: kitölti őket a bogarak percegése, a párna
gyűrődésének mintáját magára öltő beton vagy a tiszta víz. Vagy épp a beszélő
nélkül maradt, mégsem némuló nyelv. A vers burjánzását követő olvasó vajon
szemtanúja, tettestársa vagy áldozata a halál banális katasztrófájának, legyen
az munkahelyi baleset, pillanatok alatt bekövetkező karambol, lassan érkező,
elkerülhetetlen fulladás? Az állomány felszámolása nem kegyelmez. Állandó
figyelme mindenre kiterjed. A tekintet elfordíthatatlan. Mezei Gábor (1982)
költő, az ELTE oktatója.