Október 4-e volt az a nap, amikor házasságot kötöttem és negyvenkét év múlva,
ugyancsak október 4-én kezdtem A sátán követe című regényem megírásához. E napon
kézirataimat rendező feleségem a felfedezés örömével nézett fel a sárgulttá
vénhedt papírosok tömegéből. - Ezt folytatnod kell és be is kell fejezned -
mondta követelően. - Regényt írjak kilencedik évtizedem feléhez közeledve?
Hallottál már olyan íróról, aki regényt írt ilyen korban? - Ide hallgass és
aztán határozz - kapta kézbe és máris olvasta a négy oldalnál abbahagyott, tíz
év előtti írást. Mintha álomba kábító lehelet ért volna. Látni véltem életre
hívott és feledésbe temetett alakjaimat. Mind felvonultak és követelték, hogy
adjam vissza életüket. - Nem tehetem, öreg vagyok, erőm kevés - védekeztem,
aztán megadtam magam az enyémnél erősebb akaratnak és írni kezdtem a regényt.
Feltámasztottam holtukból a képzelet bábjait, lelket leheltem beléjük, de nem
irányítottam tetteiket. Rájuk hagytam, hogy lelki meg testi hajlamuk szerint
cselekedjenek. Szeressék, gyűlöljék egymást és ők alakítsák regénybe foglalt
életük történetét. Én csak egyet akartam: a regényben feltáruló romláson a
győzedelmeskedő szellemet, amely az embert méltóvá teszi a kegyelemre, hogy
szemlélője és részese lehet a létezés csodájának. Mire a regény nagyobb része
elkészült, Újváry Sándor azzal a megtisztelő óhajjal keresett fel múlt év
novemberének végén, hogy egy regényemet jelenthesse meg tavaszra. Az időpontok
érdekes találkozása, hogy utolsó regényem abban a hónapban jelenik meg, amelyben
születtem.