1921. január 16-án a budapesti Szabadság téren több tízezer ember jelenlétében
felavatták az irredenta szoborcsoportot. Az irredenta olasz szó, jelentése a meg
nem váltott, fel nem szabadított, amely arra utalt, hogy voltak olyan olasz
lakta területek, amelyek az olasz egyesítés után még más államokhoz tartoztak.
Az irredentizmus kifejezést használták arra a mozgalomra és eszmére, amely a
trianoni békediktátum által idegen államoknak ítélt, történelmileg
Magyarországhoz tartozó területek visszaszerzésére irányult, amelyeken
hárommilliónál több magyar élt kisebbségben. A felavatott szobrok ezért viselték
címükként a négy fő égtáj nevét, így is utalva az elcsatolt területekre. A négy
szobrot fél évvel a diktátum aláírása után állították fel, ezzel is kifejezve
azt, hogy a magyar társadalom elutasította ezt a rákényszerített állapotot, és
megfogalmazta azt a törekvést is, hogy ezen változtatni kell. A szobrokat a kor
elismert művészei készítették, akik még a következő évtizedekben is meghatározó
mesterei voltak a magyar szobrászatnak. A könyv ezért is vállalta fel, hogy nem
csak a négy égtáj szobrát, a két világháború közötti magyar művészeti élet
szervezeteit és működését mutatja be, hanem Kisfaludi Strobl Zsigmond, Pásztor
János, Sidló Ferenc és Szentgyörgyi István élet- és művészi pályáját, valamint
jelentős alkotásaikat is.