?És ?a valósággá vált hihetetlen nem hagyott el engem, én hittem a
hihetetlenben, a meglepő meglepetésben, a döbbenetben, ez volt a vezérlő
csillagom? ? elmélkedik a regény hőse, aki kis pikolófiúból milliomos
szállodatulajdonossá lett, majd a háború és a kommunista hatalomátvétel után
vagyonát vesztve, magányos útkaparóként ismeri fel az élet halálosan keserű
örömét. ?Jól figyeljenek arra, amit mondok ? figyelmeztet bennünket újra és újra
Hrabal; és mi figyelünk hökkenten, ámuldozva ? ilyen történeteket nem tud más,
csak ő, az örök csibész, a legszürreálistább realista, akinek szemében megszépül
minden: mint a széttárt lábú szállodai örömlány virágokkal felcicomázott
szőrdombocskája, olyan szépségesen tárulkozik ki előtte minden egyes
megismételhetetlen sorsú ember. S ebben a hihetetlenül tobzódó szépségben és
derűben mégis benne van a kor minden rettenete is: a nácizmusé, amely a tiszta,
új német embertípus helyett borzalmas idiótát szül, és a kommunizmusé, amely a
könyv lapjain fergeteges bohózatként jelenik meg. Hrabal 1971-ben, tizennyolc
nap alatt írta ezt a regényét, amelynek minden mondatából árad az a fajta
szellemi, politikai és korántsem mellékesen erotikai szabadság, amely az akkori
hatalom számára természetesen tűrhetetlen volt a modern közép-európai irodalom
egyik legnagyszerűbb alkotása így csak 1989-ben jelenhetett meg legálisan az író
hazájában.