Állítólag negyven-negyvenöt éves korod körül van a legrosszabb kedved. Lehet
benne valami. Az út felén valahogy kifogy a benzin. A munkádat unod és rosszul
fizet, a feleséged meg téged un kurvára, és ketten együtt unjátok a gyerekeket.
Persze imádjátok is a gyerekeket, de rohadtul unjátok, ahogy betorzult tőlük a
világotok. Már átlátsz a reklámok, a politika, a szülői értekezlet meg a
tévéműsorok cukros-tartósítószeres kispolgári fátylain, és látod, hogy nincs
mögöttük semmi. Látod az utat, ami előtted áll, és már nincsenek illúzióid. Néha
tökre úgy tűnik, hogy nem vár más, csak kemény munka, unalom, betegségek,
csalódások, aztán a sír. Rémlik, hogy régen színes és izgalmas volt minden, hogy
a napoknak jelentőségük volt, hogy magad is legenda voltál - de nem igazán
emlékszel. Elnézed a barátaidat, ahogy egyre kevesebbet nevetnek és táncolnak,
és a fejedet csóválod, milyen hamar megöregedtek. Aztán néha látsz magadról is
egy fényképet, és ledöbbensz. És ez az egész nem is nagyon fáj, annyira
megszoktad. Igazából a tiszta és boldog pillanatok a fájdalmasak, amikor nagy
ritkán egy pillanatra kisüt a nap, és eszedbe jut, hogy milyen volt, és milyen
lehetne, ha jobban csinálnád. És ráadásul azt is sejted, hogy lesznek majd
napok, amikor megérted ezeknek a lehajtott fejjel, összeszorított foggal töltött
időknek az értékét, és bármit megadnál, hogy újra rosszkedvű, negyvenéves pasas
lehess. Pedig senki sem így kezdte. Mind mosolygó gyerekként kezdtük, aki
bizakodva tekintett a jövőbe, amikor a busz ablakán át kipillantott a napsütötte
tájra.