A lazacok szeretkezése Másképpen szoktam verseskönyvet olvasni, mint regényt.
Ugyanis a regényolvasásban az a legizgalmasabb, hogy elindul valahonnan a
történet, és nem tudhatjuk, mi lesz a megoldás. Egy verseskönyvbe általában hol
itt, hol ott lapozok bele. És van úgy, hogy a legutolsó verset olvasom el
először. Hiszen minden vers önálló egész, és az olvasó szabadon járhat-kelhet
ide-oda a könyvben. Tamás Dénes kötetét is lehet ilyenformán olvasni
természetesen, teljes élményt nyújt mindegyik darabja. Sokféle válság van ma
körülöttünk, egyesek szerint a költészet sincsen túl jó állapotban. Ehhez képest
megnyugtató érzés, hogy Tamás Dénes pontosan tudja, mire való a vers. Személyes
és szenvedélyes poézist művel, folyamatosan önmagát keresi a külvilágban, vagyis
a szerelmes társban, a hazában, a végtelen óceánban, egy fában vagy éppen
Istenben. Más szóval mindenben, ami fontos számunkra. Mert az igazi költészet
tulajdonképpen annak a felismerése, hogy mi magunk is csak metaforák vagyunk.
Metaforái valami rajtunk kívülinek. Akárcsak minden igazi költő, Tamás Dénes
képes érzékletessé, sőt érzékivé tenni a legelvontabb gondolatot is. Tud
kérdezni, és tud válaszolni. Próbálja megfejteni a titkot. Például azt, hogy
miért tesznek meg a lazacok évente több ezer kilométert az óceánban, míg
visszaérnek édesvízi szülőhelyükre. Ezzel a titokkal kezdődik, majd ezzel is
fejeződik be a könyv. Beismerem, eltértem eddigi szokásomtól, és úgy olvastam
elejétől végéig, mint egy érdekfeszítő krimit. De a végét nem árulom el persze.
Az egészről pedig még csak annyit: hiteles versek. Markó Béla