A 2007. július 30-án elhunyt Ingmar Bergman önéletrajza a filmekből,
forgatókönyvekből, színházi rendezésekből álló páratlan életmű záróköve,
ismételt igazolása annak a mindig is sejtett ténynek, hogy A nap vége, A csend,
a Persona, a Rítus, a Suttogások, sikolyok, a Fanny és Alexander írója és
rendezője valódi anyagból, megélt élményekből, tulajdon életéből építette
műveit. Önéletírása számos ponton világítja meg mű és alkotó viszonyát, és
fényesen bizonyítja, amit magyarul megjelent forgatókönyvei, filmnovellái óta
már nálunk is sokan tudnak: hogy Bergman írónak is kivételes tehetségű.
Könyörtelen igazságkereső, aki nem kímél senkit és semmit, legkevésbé önmagát. A
lényeget kutatja mindenben, így kerülhet könyvében egymás mellé a legnagyobb
természetességgel a megalázó testi bajok leírása és Garbo, Chaplin, Karajan,
Oliver portrévázlata, a gyermekkori pofonok és a felnőttkori rendőri
meghurcoltatás, kamaszkori élmények a náci Németországban, riasztó tapasztalatok
a svéd szocialista pokolban, menedékkeresés és részbeni kirándulás a
demokratikus Münchenben, siker és kudarc, sírás és nevetés. És, talán mondani
sem kell, ítélet nincs: Bergman nem dicsőül meg - sőt ellenkezőleg, inkább az
esendő, a szenvedő, a gyarló emberi arcát mutatja.