Ha Szatmár folyók által szabdalt síkságán járunk, rendkívül gazdag táj tárul
elénk. A Kárpátok felől érkező folyóvizeknek lelassul a mozgásuk, esésük,
lerakják hordalékukat. A párhuzamosan egymás mellett futó Tisza, Túr, Szamos,
Kraszna közötti holt terekben számtalan vizenyős, lápos rét, nádas terült el. A
folyóhordta dombokon, hordalékkúpokon épültek fel a szatmári Erdőhát kicsiny
falvai, melyek két-három kilométerre vannak egymástól. Ezek a favak elkerülték a
folyószabályozások előtti évenként ismétlődőd áradásokat. Itt folyt csak rendes
földművelés. A többi, egész évben nyirkos, füves területeket legeltetésre
használták, s állattartásból, pásztorkodásból tartották fenn magukat a falvak.
Ez évszázadokon keresztül egyfajta megélhetést adott az itt élőknek. A jószág az
erdőháti ember szemefénye volt. ?A nép aranya! - ahogy errefelé mondták. Az
állattartók bennük látták vagyonukat, gyarapodásukat, családjuk biztonságát. A
mocsaras területeken, vízparti erdőkben nyájakban dagonyázott a mangalica, a
viruló legelőkön kiváló szürkemarhát, rackajuhot legeltettek. A lótenyésztés,
ménes tartása a bokros, fás, szűk legelők miatt csekély mértékben folyt, inkább
az uradalmakra korlátozódott. Az állattartó, legeltető helyekre gyakran nevükből
is következtethetünk Kálnási Lajos: ?A fehérgyarmati járás földrajzi nevei című
munkája ma is élő határneveket tár elénk, amelyek árulkodnak az erdőháti
állattartás egykori voltáról