Ellis Island utolső őre Szinte nem is ismertem más tájat, mint ezt a
Hudsonmentit, felhőkarcolók vonulatával, mely az évek során a szemem láttára
gyarapodott, szökkent égre, tekervényesedett, sűrűsödött azzá a merev,
változhatatlan kődzsungellé, melyet ma ismerünk, tövében az öblön ingázó
hajókkal, kompokkal és Szabadság Miasszonyunkkal vagy Miss Libertyvel, ahogyan
némely európai bevándorlók nevezték a megpillantásakor, amint kőtalapzatán,
patinás köntöse fenségében, zárkózott arccal a habok fölé nyújtja karját. Néha
úgy látom, az egész világmindenség gyűlt a kedvemért ennek a szigetnek a
területére. A remény és a könnyek szigetére. Az egyszerre bedaráló és épületes
csoda helyszínére, amely az ír parasztot, a calabriai pásztort, a német munkást,
a lengyel rabbit vagy a magyar hivatalnokot amerikai honpolgárrá változtatja,
miután a nemzetiségét lehántotta róla. Gaëlle Josse könyve 2015-ben elnyerte az
Európai Unió Irodalmi díját