Szonettek az ittmaradókért Asperján György feszes, sűrű mondatai, fegyelmezett,
mégis barokkosan burjánzó gondolat-konstrukciói erős kötet-építményt hoznak
létre, amit az önvizsgálat mindent elszámoltató kényszere tart össze. Mégsem
marad meg intim és személyes térnek: inkább közös történelmünk homályos,
visszhangos templombelseje, ahol a ráció és a hit gyertyái égnek egymás fényét
megtámogatva. A forma épsége és szépsége élet-halál kérdése, az elemeire
széteső, végletesen veszélyeztetett világ utolsó menedéke. Úgy, ahogy a szerelem
önti formába az embert, és tartja meg a külvilág tajtékzó hullámverésében,
biztonságot adva a bűntadattal teljes világban. A megváltó, de hétköznapjaink
szorongását teljesen fel nem oldó szerelem az egyik visszatérő témája, a másik
pedig az értő és elkötelezett, gondolkodó ember éles figyelme és fájó
tehetetlensége, a szellemi lét törékenysége egy közönyös és anyagias közegben. A
kötet egyfajta költői végelszámolás, a régi versektől a klímaválságig eljutó
újakig, a szonettbe feszített talált szavaktól a találékony szavakig, a
formafrissítő rímképletektől és önrím-játékoktól a szenvedélyes vallomásokig. A
versek hol ravaszul, hol rejtélyesen kapcsolódnak egymáshoz, úgyhogy figyelni
kell a kompozíciós elemek szándékos ellentmondásaira, a szövegek finom belső
feszültségeire is. A sajátosan sűrű, fegyelmezettségében is sokrétű versvilág
engedi beszélni a nyelvet és a hagyományt, Vas István intellektuális
szenvedélye, Kálnoky sötét romantikája idéződik fel bennünk a szonetteket
olvasva, és persze Szabó Lőrinc Huszonhatodik éve. Páratlanul nagy munka ez a
270 szonett, feladja a leckét bárkinek, aki ebben a formában ezentúl megszólalni
kíván. (Szabó T. Anna)