Falusi Camino Lehetnék máshol, járhatnám a világot, nyüzsöghetnék a budapesti
forgatagban, barátkozhatnék, találkozhatnék, tangózhatnék, ehelyett itt ülök
egyedül egy csöppnyi vályogház kertjében, távol mindentől, ami idáig az életemet
jelentette, és a virágzás utáni rózsametszés szabályairól olvasgatok. Már szinte
csak az állataimhoz beszélek, és naphosszat bámulom a sütimorzsát cipelő
hangyákat, vagy a magam ültette cseresznyefa ágainak apró görbületeit.
Farkasszemet nézek a kéményen ücsörgő bagollyal, és nem izgat, ha rossz az
internet. Megint egyfajta Caminót járok, másfélét, mint anno Spanyolországban,
de zarándoklat ez is, kétség nem fér hozzá. Nem tudom az eredetét, és a
hozadékát sem, ahogy ott, Szent Jakab útján sem tudtam, miért kelek útra minden
reggel egy nehéz hátizsákkal, fájó térdekkel, sebes lábbal, halálosan
kimerülten. Aztán kiderült. Talán így lesz most is. Az olvasóim gyakran
kérdezik: ?Muszáj nyolcszáz kilométert legyalogolni ahhoz, hogy az ember
eljusson önmagához? Nincs más út?? Most már biztosan tudom a választ: De van! Az
a bizonyos ?felsőbb intelligencia? ? vagy nevezd bárminek ? mindenki számára
megmutatja az utat. Kérdés, hogy észreveszed-e?