Úgyis csak anyámat érdekli ?Most sírjak vagy nevessek??- hangzik el ennek a
könyvnek az utolsó fejezetében. Valahogy így, ebben a sorrendben: hol sírunk,
hol nevetünk Judit történetein. Ö az egyik legkedvesebb kollégám, de a
munkahelyi pörgés mellett sosem volt időnk nyugodtan leülni egy teára (mert a
kávét nem szereti), hogy egy kicsit jobban megismerhessük egymást. Aztán
felfedeztem az írásait a közösségi médiában. Ámulva, csodálattal olvastam az
újabb és újabb szösszeneteket, vagy éppen személyes vallomásait. Csodáltam, hogy
milyen őszintén meg tud nyílni, mennyire beenged a legszemélyesebb világába, a
családi életébe, a hétköznapokba és a drámákba is. Amikor nem tudtam pontosan,
mi történt velük, azt reméltem, hátha megírja. Megírta. Sírtam vele, ahogy
mindannyian, drukkoltunk a lányáért, Zsófiért. Majd egyre nagyobb élvezettel
olvastam ?utazásainak? történeteit, amelyek nem távoli földrészeken, hanem
munkába jövet-menet estek meg vele. Olyan apró, vicces történéseket, amik
másoknál elvesznek az élet ?viharában?; Judit nemcsak nézi a körülötte zajló
eseményeket, hanem meg is osztja velünk, mindenki örömére. Azt mondják, hogy a
sírást meg a nevetést csak egy hajszál választja el egymástól. Judit nem a
hajszállal bíbelődik, mert őszinte. Nyitott. Tele iróniával és öniróniával. Ezek
nagyon jó történetek. Talán éppen azért, mert - emberiek... Szalóczy Ibolya