Felhőtlen éveim Gyermekkori történetek a 70-es évek Erdélyéből Azért születünk,
hogy a bennünk rejlő alkotóképességet, játékosságot, életszeretetet, életörömöt
a lehető legváltozatosabb módokon fejezzük ki. Ezt gyerekkorunkban még
ösztönösen tudjuk, majd a felnőttek játszóterére lépve valahogy megtorpanunk
benne. Vagy talán mégsem? Lehetséges vajon nem megtorpanni? Meggyőződésem
szerint igen, lehetséges. De vajon mi szükséges ahhoz, hogy felnőttkorunkban is
merjünk hinni önmagunkban, merjünk kísérletezni, kalandozni? Nos, egy
tapasztalatokkal teljes, olykor bukdácsoló, néha nagyon humoros, esetenként akár
kétségbeejtően kilátástalannak tűnő, izgalmas kamaszkor mindenképp segít.
Fejlődésünk ugyanis nemcsak testben, de lélekben, szellemben is történik, és
minél több kihívásba, sztoriba állunk bele cselekvő módon, annál több
tapasztalatot szerzünk, mely tapasztalatok formálják jellemünket, erősítik
életképességünket, színesebbé, élvezetesebbé teszik személyes világunkat. Bár a
mai világban nem könnyű létezni, mégis arra biztatok mindenkit: merjetek élni!
Élni, tapasztalni, alkotni, elesni, majd újra felállni, sírni és nevetni, és
igen, legfőképp szeretni. Mert az élet szép. Élni jó. Lelkesedéssel, hittel,
bátorsággal élni pedig kifejezetten isteni.