Az eltűnt remény nyomában - Kapaszkodók nehéz időkre Jó ideje szinte egyik
krízisből esünk át a másikba. A világban súlyos, életfenyegető dolgok történnek,
és mindnyájan a bizonytalanság alapélményét éljük át. Mint amikor egy
hullámvasút utasának kinyíló táskájából szerte szóródnak az értékei, és ő azok
után kapva vissza akarja nyerni, ami széthullott, ami fontos. Keressük tetteink
célját, értelmét. Miben bízzunk? Hol itt a segítség? Hol van a remény? Nehéz
időket élünk az emberi kapcsolatok viszonylatában is. Értékkrízisben dagonyázik
a világ, letapossa a megtartó éltetőt, és felemeli a szennyet, a pusztítót. Ám
nem az a célom, hogy a negatívumokat hangsúlyozzam, hanem éppen az, hogy az
ellenszerek lehetőségére, a rehumanizálásra, újra építkezésre hívjam fel a
figyelmet, mert erre egyre nagyobb szükségünk van és lesz is a jövőben.
Szükségünk van olyan erőre, belső parancsra, amely felemeli a fejünket, hogy
tekintsünk előre. Akárcsak egy alpinista, akinek hosszú és fáradságos útján,
lavinaveszélyek közepette az előre haladás lépésenkénti feladatával kell
megküzdenie, mi magunk is erőtöltésre szorulunk, energiák pótlására, hogy a
belső küzdőerők ne szegényedjenek el és a célok elérését szolgálják. Az az erő,
amely felemel, átemel, tovább lendít, segít, támogat és az eleséstől véd, előre
csalogat a cél elérésének ígéretével, maga a REMÉNY. Könyvem antológia, a
válogatott írások a fontosságokat szeretnék tükrözni. Vajon kinek fontosak?
Hitem szerint mindnyájunknak. Tanár vagyok. Ez minden soromban kifejezésre jut.
Ezért szívesen tanítom (magam is tanultam egykor), hogyan gondolkodjunk a
változásról, tegyünk különbséget életnehézség és probléma között, sőt az első-
és másodfokú változás között is. Több írásban járom körül, hogy mit kezdhetünk
az agresszióval és a depresszióval. Személyes szakmai ars poeticámat,
hitvallásomat is összefoglalom - mindazt, amit a nevelésről, sőt tágabban
magáról a segítő emberi kapcsolatról fontosnak vélek. Végül pedig igyekszem
átadni, hogy születetten és mindörökre társas lények vagyunk - ahhoz, hogy
létünk fontosságot nyerjen, ne éljünk hiába, kell, hogy tudjunk kit szeretni és
viszont, legyen célunk valakiért-valamiért élni, és belássuk, hogy az individuum
gőgjében maradva egyedül nem megy!. Azt kívánom minden Olvasómnak, hogy az
összetartozás egységélménye tartsa mozgásban lelkében az élni akarást, a
reménységet!