A vas mítosza ?A fiúcska biztos abban, győztes csatába üget vesszőparipáján.
Fakardjával váltig kaszabolja a dús és ártatlanul sűrű bozótot. Szagló gyom
valamennyi, vesznie kell. Dicsvágy, büszke érzület ugyancsak, ami hajtja a
hadakozót. Magas, gyöszösebb kóró, bogáncs, aszat, muhar, lapu vagy paréj
legázolva. Számba véve a háború: győztem, szóval megérte, gondolja hetykén. E
fiúból katona lesz, akárki meglássa ? emlegeti mindenki. És valóban. A gazokat
aprító gyerekecske fényes kedve kísérti, mikor felcseperedik. Hadba áll.
Tusákban gyakorolja magát. Tábort ver. Vonul a sereggel. Lelkendezve hallgatja a
vitézek szedett-vedett hősi tetteit. Várva várja, hogy verekedjen. De aki
marconákkal cimborál, a végzettel húz ujjat. Már az első csetepaté rádöbbenti: a
visszaút elrekesztve, bekerítette a saját ármádiája; szemben pedig dühödt
pribékek viharzanak felé, fent és keményre edzett, hegyesre fényesített
fegyverük az ő vérét venni rázattatnak. Az ellen éppolyan eltökélt, mint a
harcmező ezen oldalán fenekvő.