Magyar mondák Böngérfi János, Bingenheimer (Pest, 1859. április 1. ? Budapest,
1950. január 16.) fővárosi nép- és ipariskolai tanító, pedagógiai és ifjúsági
író. Mély szomorúságban töltötte napjait Csaba Szittyaországban. Fájt lelkének
nagyon, hogy a magyarok nem siettek Attila örökségének visszafoglalására. Meg se
mozdultak, nem hogy fölkerekedtek volna, a világ legszebb országának
megszerzésére. Hasztalan magasztalta Csaba a föld szépségét és gazdagságát. Mind
azt felelték neki: - Mit ér a kincs, a pompa, fény, jólét, ha testvérvér tapad
hozzá? Magad beszélted el, hogy a hún hún ellen küzdött. Elvérzett az egész
nemzet az öldöklő testvérharcban. A testvér-vértől még most is párolog Attila
földje. Hej, nem lehet azon Isten áldása. De Csaba nem csüggedt. Nem szűnt meg
biztatni, nógatni a magyarokat, hogy foglalják vissza azt a tündérszép országot,
mely Attilát uralta, melynek nincs párja kerek e világon. Még halálos ágyán is
lelkükre kötötte, hogy az Isten szerelméért ne hagyják idegen kézben, bitangul
az Attila örökségét. Lám, az apa is elfeledi idők multával fia tévedését; az
Isten is megbocsátja a hún nemzet nagy vétkét. Elföldelték Csabát, de emléke
fönnmaradt. Szavát se feledték. Apáról fiúra szállott az a sok dicséret, mely
Attila örökségét napról-napra kívánatosabbá tette. Mert tudjátok meg, hogy
lassacskán négyszáz esztendő telt el Csaba halála óta. Bizony, a magyar nép
szépen megsokasodott. Mint csillag az égen, fövény a tengeren s fű a mezőn:
annyi volt a magyar Szittyaországban. Nem csoda, hogy szűk lett az ország.