Amit az ördög jóváhagy Kihűlő disznófej egy bádogtálban, nézem sokáig, s nem
kell értenem, mégis remélem, hátha végtelen világ a vers, amely minden sorában
ugyanabból van, és más lesz belőle, betűből szó, majd szóból mondatok, hogy azt
hihetném, én is ott vagyok, míg hull a fény a puha agyvelőre, meg-megremeg a
síkos bádogon, pedig szonett csak, pillanatnyi étek, de nem az enyém, inkább a
tiétek, tizennégy sorát erre áldozom, és tizenötödik sor soha sincsen, mert ami
nincsen, abban van az Isten. Markó Béla költői életpályáját végigkíséri a
szonett mint műfaj. A korai szonettek tragikus-elégikus hangoltságát a mostani
kötetben a melankolikus derű váltja föl. Időszembesítő, szemlélődő, légösszegző
versek ezek, amelyek egyszerre hatnak evidenciaként és többértelmű rejtélyként.
Mint a szonett hiányzó tizenötödik sora - amibe az egész belefér.