Lila csík, fehér csík Arra, amikor a Debrecen ellen kihagyta a tizenegyest én
máshogy emlékszem. Nem úgy, hogy nem érdekelte, bemegy-e a lövése. Én is ott
voltam azon a hideg, téli napon a Megyeri úton, és azt láttam, hogy a játékra
alkalmatlan, havas-jeges pályán ő volt messze a legjobb. Egyedül ő akart és
tudott focizni - játszani! - még ott is, és ezért gondolta, hogy be fogja lőni -
mert különben nem ő lőtte a tizenegyeseket. Minden más olyan ebben a könyvben,
hogy belesajdul a lelkem. Persze belesajdult ebbe is: ebbe az emlékbe - ahogy ma
is pontosan látom magam előtt azt a megtévesztően hanyag mozgást, amivel
őrületbe kergette a védőket és a kapusokat. Fiatal és naiv voltam még, azt
hittem, neki minden sikerülni fog, és nem értettem, ha mégsem sikerült - hogy
lehet az? 1978-ban, amikor Argentínában kiállították - na, az pontosan úgy volt,
ahogy Egressy leírja. És ugyanazt éreztem én is. Ugyanúgy tört össze bennem a
világ... De Egressy Zoltán regénye nemcsak Törőcsikről szól, hanem rajongásról,
felnövésről, nosztalgiáról és a világ igazságtalanságáról is. Kicsit úgy, mint
Nick Hornby klasszikusa, a Fociláz. Ez is regény (még talán regényebb is, mint
Hornby könyve), a középpontjában az utolsó magyar futballzsenivel - és a
kisgyerekkel, aki most, felnőtt fejjel próbálja megérteni, hogy mit jelentett
számára Törő... és a gyerekkor. M. Nagy Miklós