Már nem közös ...Tudom, nem való már ebben a korban. Vagy talán nem kellene
semmilyen korban olvadó hópelyhekből összerakni a boldogságot. Sem a sírást. Túl
sok ellágyulás. Titkolni való áhítat. Zajtalan siklás az üvegen. Ó, adj nekem
ilyen verset, Istenem! Legyek még költő egy ideig. Vagy legalább higgyem, ez a
vers. A szerelem is. A révület. Az ámulat. Minden. A gyengék ereje. Egy lassan
szállingózó forradalom. Mint annak idején a sok-sok pihéből összegyúrt kemény
hógolyó. Ahogy csörömpölve betörtem az ablakot. Mea culpa. Hagyd meg nekem még a
gyermekkor kegyetlenségét! Az igazi költészetet.