A budapesti zongorista A fiatal zongorista, Bástyai Holtzer István előtt fényes
jövő áll az 1930-as évek Budapestjén. Fényűző klubokban lép fel, karrierjét
művészi és szerelmi sikerek övezik. Aztán 1939-ben szétesik a világ körülötte,
és élete az embertelenbe való süllyedés, a munkatáborokban töltött idő,
Mauthausen és Gunskirchen, valamint a holokauszt során elszenvedett
elképzelhetetlen borzalmak története lesz. Ugyanakkor egy rendkívüli menekülés
története is ... és a zongoráé, amely hűségesen várja. Az apja halálával ezt a
zongorát örökli unokája, Roxanne de Bastion. A zongora több mint száz éve a
család tulajdonában van, de múltja csak akkor bontakozik ki, amikor Roxanne a
gyász mélyén felfedezi a nagyapja, Stephen de Bastion által rögzített
felvételeket. Az eredeti, magnókazettás hanganyagokból, kiadatlan
emlékiratokból, levelekből és dokumentumokból Roxanne felidézi nagyapja
történetét a reményről, az elveszett és megtalált zenéről. Felemelő és mélyen
megindító könyv egy művész harcáról a sötétséggel szemben, és a remény
hangjáról, amely generációkon át visszhangzik. Részlet a könyvből: Édes
gyerekeim Berlin, 2020 Van egy zongoránk a családban. A fedél jobb felső sarkán
visel néhány fognyomot, apám rágcsálta meg első tejfogacskáival. Aztán teltek az
évek, apám már saját szerzeményeit zongorázta, én pedig a zongora alatt ülve
játszadoztam, és szívtam magamba a zenét, miközben a kezem még egy kvintet sem
ért volna át. Most ennél a zongoránál ülök, és ha kicsit megerőltetem magam, le
tudok fogni egy oktávot. Nyolc egész hangot ér már át a kezem, de az elmém nem
éri föl a tényt, hogy apám meghalt az imént. A nappalijában aludt el örökre, a
zongora pedig néma tanúja volt egy újabb gazdája távozásának. Az utolsó hetek
intenzív zajgását mély csönd váltotta föl. Apám sohasem akart terhére lenni
senkinek. Halálának pillanatát is udvariasan választotta meg, egy igen ritka
pillanatot, amikor egyikünk sem volt jelen a szobában ? sem anyám, sem a
testvérem, sem a partnereink, sem én. Ketten voltak csak, ő meg a zongora. A
zongora megelőzi emlékezetem kezdeteit. Öröktől fogva velünk volt, és bizonyos
mértékig magától értetődőnek vettem a társaságát. Hanem egy ekkora veszteség
mindent új, éles fényben mutat meg. Most, ha megnézem magamnak ezt a zongorát,
élénken átérzem, mennyire régi. Nem csillogó lakk-fekete, mint a zongorák
általában, hanem barna, az öreg fa-anyag tompa barnaságával. Itt-ott fakóbb
foltok tarkítják, ahol a redőnyön át betűző napsugár kiszívta: akár egy
öregember arcán a szeplők, májfoltok. A billentyűk elefántcsontja elvékonyodott
a sok használatban. Fölöttük lepergő aranyozású betűk hirdetik a gyártó cég
nevét: Blüthner. Múzeumi tárgynak néz ki, mégis a szüleim előregyártott házában
van otthon, Berlin egyik külvárosában. Én is ebben a házban nőttem
föl.Különleges alkalmakkor apám fölnyitotta a baby grand zongora födelét.
Gyerekszememnek nem létezett ennél varázsosabb átváltozás: a hangszer belsejében
titkos világegyetem rejtőzött. Arany húrok, akár a hárfán, könnyű fakalapácsok
és a fekete rúd, amely a födelet kitámasztotta. Így, fölnyitva a hangja
fényesebb lett, zengőbb; valahogyan fiatalosabb és vibrálóbb. Az idő nagyobb
részében a zongora jelenléte nyugodt dacot sugárzott és szilárd tekintélyt;
egykedvűen tűrte, hogy ragacsos kisgyerekmancsok püföljék teljes erővel a
billentyűit. Ugyanakkor néma biztatás is áradt belőle, tekintet nélkül arra,
hogy befutott, sikeres zenészről vagy szerény amatőrről volt szó: alkotásra
invitált minden művészt. Van ebben a zongorában valami, ami a legjobbat hozza ki
a rajta játszókból és a családunkból ? már a negyedik nemzedékben. A családi
legenda szerint dédapám, Aladár vette a zongorát 1905-ben, Magyarországon,
jegyajándékképpen a jövendőbelije, Katica számára. Katica a fiának, Stephennek
adta tovább, hozzánk pedig akkor került, amikor Stephen meghalt. Tudok játszani
rajta, de közel sem úgy, mint apám. Most, hogy ő is távozott, az én dolgom lesz,
hogy a zongora gondját viseljem. Énekes és dalszerző vagyok, Londonban élek, egy
olyan korban, amikor a zenét streaming útján terjesztik, és nem tudom, lesz-e
valaha akkora otthonom, amelyben el tudnám helyezni ezt a hangszert. Elképzelem,
mit szólna a főbérlőm, ha látná, ahogy daruval próbálom beemeltetni a bérelt
lakásomba. Éneklésben és dalok írásában elég jó vagyok, de sohasem fogok úgy
improvizálni, olyan csodásan játszani a zongorán, mint apám, az abszolút
hallásával és végtelen érzékenységével, a szív és az ész tökéletes
együttműködésével. Elveszettnek érzem magam most, hogy ő nincs már mellettem, és
nem ad röpködő jobbkezes futamaim alá megbízható, vigasztaló basszus alapot.
Vannak még különleges holmik ebben a lakásban. A falait egész sor családi portré
népesíti be. A legnagyobb éppen a zongora fölött helyezkedik el: téglalap alakú,
sötét tónusú festmény, elragadó fiatal nőt ábrázol. A lány haja rövid, sötét és
hullámos, szív alakú arcocskája rózsás, apró szeme kerek és ragyogó. Ezüstszürke
ruhája fölött sötét szőrmestóla, amelyet alábocsát, hogy látni engedje meztelen
vállát. Öltözékét hosszú gyöngysor, valamint hozzáillő fülbevaló és karkötő
egészíti ki. Mosolya egyszerre kissé kacér és unott. Azt a benyomást kelti, hogy
nagyon igyekezett a lehető legjobban kinézni a képen, de a festés hosszadalmas
folyamata kifárasztotta. A zongora tetején egy kis, fekete-fehér fénykép áll,
egy fiatalember képe, aki ujjait ugyanazokon a billentyűkön nyugtatja, amelyek
előtt ülök. Remekbe szabott öltönyt visel, zakója alól vakító fehér ing kandikál
elő. Arca átszellemült derűt fejez ki, tekintetét a billentyűkre irányítja. Ha
valaki először látogatott el ebbe a lakásba, a két portré előbb vagy utóbb
valahogyan mindig szóba került. Egyik barátomnál sem díszítették elhunyt rokonok
képei a falakat. Gyerekkoromban, ha a pajtásaim nálunk aludtak, mindig nagy
szenzáció volt a két kép: éjszakára elhelyezkedve, hálózsákba burkolózva azt
játszottuk, hogy szellemek laknak bennük, és bármelyik pillanatban életre
kelhetnek.