Sas József ? A nemzet komédiása Sokat beszélgettem Józsival, mielőtt ebbe a
könyvbe belekezdtem. Minden idegszálammal tiltakoztam ellene, semmiképpen sem
akartam megírni. A sokadik telefonbeszélgetés után tűnt fel, hogy egyre több
szót ejtett az apjáról, és már azt éreztette, nem is ő maga az igazi téma, hanem
az apja emléke. Valahogy ki kellene beszélnie magából az apja szellemét, nyomot
hagyni, hogy milyen nagyszerű színész, énekes és apa volt. Kutatott utána minden
fellelhető helyen, s gondosan összerendezett anyagot tárolt otthon, tiszta fehér
lapokon. Fényképeket dédelgetett, amikből nagyon kevés maradt csak, meg pár
nagyon rossz minőségű színházi fotót. És ahogy egyre többet beszélt az apjáról,
valahogy kinyílt előttem egy addig láthatatlan, hatalmas kapu, mögötte
titokzatos üres tér, amelyről csak érezni lehet, hogy van benne valami rejtélyes
történet, valami megfoghatatlan, de mégis létező világ mozgó árnyakkal vagy azok
sejtéseivel. Volt ez a pillanat, és attól kezdve másképp hallottam Józsi
szavait, másképp láttam őt magát, és minden valahogy más lett. A világ egy
rejtőzködő, fölfogni képtelenség dimenziója vett és vesz körül, és megértettem,
miért kell Józsinak mindig elölről elbeszélnie a történetét, miért fontos a
legapróbb mozaiklapokat is összegyűjtenie. Mert csak ez van. Az ő élete az apja
életének a folytatása, benne van minden mozdulatában. Muszáj nyomot hagynia a
világban, hogy az ő élete révén valahogy az apja élete is kiteljesedjék. Micsoda
méltánytalanság fiatalon, egy szalmazsákon a láger reménytelenül sötét zugában,
betegen bevégezni azt, ami még igazán el sem kezdődött!