Utazás a tarkövi vicinálison Utazás ez a kötet abba a rég eltűnt, Kosztolányi
írásai révén mégis velünk élő monarchiabeli világba, amelynek széthullását
nemcsak előre látta Kosztolányi, hanem amelynek Trianonban szentesített
fölszámolása a költőt személyesen, éppen ezért sok kortárs írótársánál mélyebben
érintette. Ebbe a nosztalgiával övezett világba vezet a kötet számos tanulmánya,
melynek középpontjában nem is az úticél, hanem a vonatút kiinduló állomása, a
regényekben oly élénk színekkel festett Sárszeg áll. Kétségtelen ugyanis ? ezt
az esszék szubjektív hangneme nem is kívánja elkendőzni ?, hogy Sárszeg nem
pusztán a századfordulós Magyarország vidéki jövőtlenségének szimbóluma, hanem
egy olyan világnak a művészet, az irodalom eszközeivel való újjáteremtése is,
amelybe Mohai V. Lajos maga is nosztalgikus szeretettel utazik vissza, miközben
látását, ha elfelhőzi is az elveszítettség érzése, sohasem homályosítja el az
idealizálásba fulladó nosztalgia. A Tarkő felé tartó vicinálisra Pacsirtával,
Kosztolányival és Mohai V. Lajossal mi, olvasók is, valamennyien
felkapaszkodunk. Ez a vicinális egyszerre visz a tarkövi pusztába és a tarkői
magaslatra. Kosztolányi ? ezt jól mutatja, hogy a kötet több évtized, közel fél
évszázad írásaiból lett csokorba kötve ? már a fiatal Mohai V.-t kézen ragadta,
s aki ? visszaszorítva a kinyújtott kezet ? a mai napig nem engedte el azt. Úgy
ragaszkodik hozzá, mint öreg, bölcs útitárshoz, aki jól ismeri már azt az utat,
amelyen a tarkövi vicinálisok járnak: tudja, hol áll meg a vonat, mit érdemes
nézni a tájon, kiket ajánlatos szemügyre venni az utasok közül. Kosztolányi
egyetlen percre sem kalauz, hanem igaz útitárs. Ez emeli ki őt a huszadik század
sok kiváló magyar írója és költője közül, hogy az utazás szerelmeseként bátran
maga mellé enged bárkit, aki társául akar szegődni. A vicinális latin szó.
Jelentése: ?szomszédos?. Az a vicinális azonban, amely Tarkőre visz, egyszerre
döcög át az egész világon, ugyanakkor visz egyre mélyebbre önmagunkba. Külön kis
világokat választ el egymástól és köt össze, s így eljut ahhoz is, aki szomszéd,
amit más, nagyobb távlatokat nyitó szóval talán felebarátnak lehetne nevezni.
Nemcsak útitársunk, felebarátunk is Kosztolányi, és biztos vagyok benne, hogy ez
az a különösség, amely a fiatal egyetemista Mohait annyira elbűvölte, hogy
Kosztolányi életművének, regényeinek, verseinek értelmezéséhez újra és újra
visszakanyarodott. Figyelme azonban nem korlátozódott ? és most sem korlátozódik
? csupán Kosztolányira. Azokra is tekint, akik fontosak voltak Kosztolányi
számára (mint Csáth Géza), vagy akik számára kortársként vagy kései
értelmezőként fontos Kosztolányi. A központ azonban még ő, aki a tarkövi
vicinálison utaztatja Pacsirtát, így nem meglepő, hogy a kötet végén fontos, a
szerzőnek különösen kedves és az értelmezés szempontjából megkerülhetetlen
Kosztolányi-szövegek is helyet kaptak. Kedves Olvasó, ezen az utazáson végig két
régi, összeszokott útitárs mellett foglalhatsz helyet. Már elhangzott az
indulást jelző vonatfütty. Takács László