Nők a túzvonalban ?A nők másról mesélnek és másképp. A ?nők? háborújának mások a
színei, illatai, más megvilágításba kerül minden, az érzések más világába. Saját
szavaikkal mesélik el. Nincsenek hősök és hihetetlen hőstettek, csupán emberek
vannak, akiket embertelenül emberi dolgok kötnek le.? A csupasz, lemeztelenített
igazság mindig megdöbbentő, sokkoló, kemény elszánás kell hozzá, hogy
szembenézzen vele az olvasó. De ha vállalja, akkor döbbenetes élményben lesz
része. Szvetlana Alekszijevics vállalta a kérlelhetetlen szembenézést. Nem
véletlen, hogy sem hazájában, Belorussziában, sem Oroszországban, melynek
nyelvén ír, nem dédelgetett személyiség. Nem szorul rá. Bátor asszony, aki
megvívta a maga harcát, és végül győzött. Valami olyasmit tett le az asztalra,
ami alapjaiban változtatja meg elképzeléseinket a második világháborúról, a
szovjet hadszíntérről, arról a gigászi és kíméletlen, embereket, férfit és nőt,
felnőttet és gyermeket egyaránt próbára tevő, milliónyi emberéletet követelő
harcról, amit a Szovjetunió vívott a német megszállók ellen. Hősei szerelemre,
családra, gyermeknevelésre született nők, akik belekerültek a háború iszonyatos,
embert daráló malmába, s akik nem kapták meg érte az igazi elismerést. Főhajtás
is ez előttük, mert ők valahogy kimaradtak a nagy történelemből, a dicső
csatákból, az ünneplésből. Ilyen kíméletlenül őszinte könyv még nem született a
Nagy Honvédő Háború másik arcáról. Korszakos műveket írtak már, Solohov,
Szimonov és mások, ám mindegyiket rózsaszín fátyolba borította a győzelem
diadala és büszke öröme. Szvetlana Alekszijevics nem tud felhőtlenül örülni. Ha
végigolvassuk a könyvét, rájövünk, miért.