Jöttem, hadd lássalak Az élet döntések sora, s mindenki maga dönti el, hogy az
álmait vagy a kiszámítható biztonságot választja-e. D. Tóth Kriszta regényének
főhőse, Bora is meghozza a maga döntéseit, amelyek aztán nem csak az ő sorsát,
hanem szeretteinek életét is alapjaiban határozzák meg. De vajon képes-e Bora
időben belátni, ha rossz döntést hozott, és jóvá lehet-e tenni a mulasztásokat?
A Jöttem, hadd lássalak lapjain nemcsak egy korszak elevenedik meg a maga
teljességében, hanem a kollektív és átélhető emberi érzések is: a szerelem, a
fájdalom, a gondoskodás. A kötet egy ember sorsának regénye. Ott kerül bele a
csoda, hogy általa mindannyian a saját sorsunkra ismerhetünk rá. A Jöttem hadd
lássalak történetét a szerző édesanyjának élete inspirálta, s ezáltal
hihetetlenül személyes vallomás és búcsú is egyben. A kötet azonnal sikerkönyv
lett, amikor 2013-ban először került nyomtatásba, most pedig új, átdolgozott
kiadásban, a szerző előszavával kiegészítve jelenik meg. A Nők Lapjánál pörgött
a verkli, de amikor le tudtunk ülni kávézni, Kriszta mindig csillogó szemmel
mesélt a tervéről. Hogy megpróbálja majd, hogy ezt tervezi: elengedett kézzel
teker majd, behajt a távoli múltba, a fájdalmas és gyönyörű gyerekkorba. Számot
vet majd, megkeresi önmagában az édesanyját. Talán lesz tanulság, talán nem.
Biztattam, fúrjon le bátran. Hogy ennyire mélyről hoz majd fel leletet, magam
sem gondoltam volna. Grecsó Krisztián D. Tóth Kriszta író, műsorvezető,
főszerkesztő, a Forbes magazin szerint az egyik legbefolyásosabb nő a magyar
médiában. A kilencvenes évek végén tűnt fel az RTL Klub képernyőjén, majd a
Magyar Televízió szerkesztőjeként és brüsszeli tudósítójaként dolgozott. A Nők
Lapja egyik legnépszerűbb szerzője volt, saját tévés show-műsort is vezetett.
Két évtized után szakított a televíziózással, írt két regényt (Jöttem, hadd
lássalak, Húszezer éjszaka), 2015-ben pedig létrehozta a WMN.hu online magazint
és a hozzá tartozó YouTube csatornát. Az UNICEF magyarországi jószolgálati
nagykövete és nem utolsósorban édesanya. Délután megkértem Borcsát, hogy
borotváljon meg. Nagy szemeket meresztett rám, és eleresztett egy mire készülsz,
mama? poént. Még nevettünk is. A halálra, lányom, a halálra. De nincs az az
isten (még ha nincs is isten, de ha végül kiderül, hogy mégis van, akkor meg
főleg nincs az az isten), hogy szőrös lábbal kezdjem a holnapot. Nagy nap lesz
holnap, írom neki a füzetbe a poénra a választ. És kacsintok egyet. Behozza a
lavórt, benne langyos, szappanos vízzel. Belemártja a borotvát. Finoman a kezébe
veszi az egyik bokámat, és a térdére fekteti a lábfejemet. Értőn és nagyon
finoman csinálja, mintha valami méregdrága porcelánt tisztogatna. Jó nézni,
ahogy törődik velem. Nem szólunk egy szót sem, ő koncentrál, nehogy megvágjon,
új a penge. Én pedig iszom a pillanatot. Mit iszom, habzsolom! Nagy kortyokban
teszem magamévá a látványt és az érzést, ahogy a lányom tisztogat. Minden
receptoromat a lábszáram bőrére irányítom, százszorosan akarom venni a jeleket,
ahogy hozzám ér a keze. Száraz a bőröm, hiába a sok szappan, sercen rajta a
borotva. Borcsa ügyesen és gyorsan dolgozik, bárcsak lassítana kicsit. Itt és
most megállítanám az időt. De legalábbis hosszabbításért könyörögnék, akkor is,
ha fáj.