Algot, Anna Stina és az áldott pálinka Jonas Jonasson, a kortárs svéd irodalom
nagy szatirikusa új regényében tovább építi fonákuniverzumát. Ezúttal egy
nincstelen zsellér, egy élelmes nyomdászmester, egy talpraesett lány és egy
ostoba gróf szerteágazó történetét meséli el. A történetben fontos szerepet
játszik a pálinkafőzés és maga a pálinka, amelyből az utóbbi, hol áldás, hol
átok. A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt 20. századi körképe
után Jonasson visszafelé lépdel az időben, hogy megmutathassa, az ember a 19.
században nem volt sem jobb, sem rosszabb a 20. századinál. Hetedik regényét is
ugyanazok a tulajdonságok jellemzik, mint az előző hatot: áradó mesélőkedv, maró
szatíra, kíméletlen tisztánlátás, fergeteges humor és nem utolsósorban
legyűrhetetlen életszeretet. Részlet A disznótenyésztő gazda kezdte unni a
haszontalan álldogálást. Fontosabb dolga is van ennél. Például a vacsorázás.
Ráadásul úgy érezte magát, mintha fejbe kólintották volna. Mi ez az istentelen
bűz? Ha a disznók megérzik, belebetegednek. Algot megmagyarázta. A nemes hölgy
szagosítót használ, amit parfümnek hívnak, és egy nőnek sohasem szabad olyat
mondani, hogy büdös. Még olyan nyelven sem, amit nem ért. Isten ments! Nem akar
ő semmi rosszat. A disznótenyésztő gazda a grófnéra nézett, és bocsánatot kért.
- Nincs semmi bajom asszonyságod szagával, csak én meg a disznóim nem vagyunk
hozzászokva. Nyugodtan sétálgasson a földünkön, amikor csak kedve tartja, csak a
disznóim miatt arra kérem, minél távolabb az ólaktól. De ha nem haragszik meg
érte, nekem most már mennem kell, mert vár otthon a véres hurka. Minden jót
kívánok. Agyő. És távozott. Fia bocsánatkérő mosollyal nézett a grófnéra, és
ment az apja után. Antoinette Bielkegren magára maradt. Sejtelme sem volt róla,
hogy felfogták-e, mit akar. Talán a fiú? Ő maga abból sem értett egy mukkot sem,
amit az imént az apa mondott neki. Az utolsó szó kivételével, ami pontosan úgy
hangzott, mint az adieu.