Az Ördöggolyó környékén Hűtlenné váltam volna a magam számára menedékül
megtalált Ördöggolyóhoz, mert kiléptem belőle? Nem, nem hűtlenség vezetett, csak
a külső világ hangjai erőteljesen, önmagamtól elterelve, kifelé fordították a
figyelmemet. Át kellett adnom az Ördöggolyó kitekintő nyílását, a külvilág felé
táruló ablakát az Időnek, az örök életű, nagy szakállas öregnek - ha tetszik, a
görög Kronosznak -, aki szánalommal figyeli az utcán egyre sokasodó ténfergőket,
tévelygőket, a Rembrandt ábrázolta nyomorult kortársait: ő látott ezekben a
szerencsétlenekben olyan karakterfigurákat, akik - mutatis mutandis - máig nem
javuló körülmények között, utcákon tengődve, rongyaikban ugyanazokat az
embertípusokat testesítik meg, akiket az Idő, a Rembrandt megrajzolta örök Öreg,
már a festő életében láthatott. Az Idő azóta 400 évvel lett idősebb, de
Örökkévalóként változatlan részvéttel figyeli a mai világból kiesetteket, akik
az Ördöggolyó környékén tengetik semmire való életüket. Naponta találkozom
velük, életük nem élet, hanem sorstalanság, amin változtatni nem tudok. De -
hogy ezeket az élményeket el tudjam viselni - szinte állandóan felidézem azokat
az életemet meghatározó, öntörvényű karaktereket, akik tudták irányítani a saját
életüket, megalkották a sorsukat, és ezzel állítottak példát, adtak erőt, hogy
szót emeljek még akkor is, ha megszólalásomat szájkosárral igyekeznek is
megakadályozni.