Ősz Szalonikiben A világ vezetőinek legerősebb fegyvere a felejtés. Ha uralkodni
tudsz az emberek emlékezetén, a múlttal együtt a jövő is a szolgálatodban áll.
Tuna Kiremitçi a török történelem kerekét az első világháború végéig, 1918-ig
forgatja vissza. A történelemtudomány kapcsán sok esetben halljuk, hogy a mi
lett volna, ha típusú kérdések felvetése értelmetlen. Jelen esetben egy olyan
regényről van szó, amelyben ezzel a felvetéssel mégis érdemes foglalkozni. A
regény a modern török nemzeti identitás szempontjából időszerű, aktuális
politikai és társadalmi problémákat is feszeget. A mai Törökország
megteremtőjeként ismert, szaloniki születésű Mustafa Kemal (Atatürk) tekintélye
és életműve az utóbbi években kezdett kikezdhetővé válni. Az atatürki politikai
rendszert 2002 óta éri a leglátványosabb kihívás - a jelenlegi török politikai
garnitúra immár több mint tizenhat éve hatalmon van, történelmi esélyt kapva a
köztársaság alapjainak a saját szája íze szerinti átalakítására vagy
lebontására. A szerző mintha osztozna azon félelemben, miszerint a modern
Törökország - minden értékével együtt - eltűnőben van. A függetlenségére,
nemzeti identitására, modern európaiságára büszke köztársasági hagyománnyal
szemben a regényben egy olyan kor rajzolódik ki szemünk előtt, amiben a szultán
és titkosrendőrsége hatalma megtartásáért idegen érdekeknek szolgáltatja ki az
országot, mindent ellenőrzés alatt tart, és a veszélyesnek ítélt mozgalmakat,
gondolatokat és személyeket igyekszik minden erővel háttérbe szorítani,
láthatatlanságban tartani. A magyar olvasót két szempontból is kalandos utazásra
hívja a könyv. Egyrészt a trianoni traumát átélt magyar társadalom érdekes
párhuzamokat - és persze különbségeket - találhat az atatürki történet szóban
forgó időszakával. Fel lehet venni a harcot a nemzeti önrendelkezésért az egész
világ ellen? Van egyáltalán nemzeti függetlenség, és ha igen, akkor annak hol
vannak a határai? Fenntarthatók voltak a történelmi Magyarország 1914-es
határai? Realitás volt-e a Mindent vissza! közismert szlogen? Másrészt, ha már
úgy történtek a dolgok, ahogy, akkor száz évvel az első világháború befejezése
után érdemes mérleget vonni. Az együtt és egymás mellett élés kérdése -
különösen a közép-európai és a közel-keleti népek viszonylatában - nem is
lehetne időszerűbb. A keleti, muszlim országokkal való kapcsolat és a nyugati
orientáció között feszülő ellentét Törökország történelméből jól ismert, máig
ható dilemma. Csakúgy, ahogy a kompország fogalma is, melyet a magyar olvasók
számára nem kell bemutatni. A frusztrációból fakadó megfelelési kényszer tehát
nem sajátosan magyar találmány. A Németh László által sokat hangoztatott
önvizsgálat vajon nem aktuális ma is? A regényben szereplő altatódalok
metaforája ebben az összefüggésben is értelmezhető. És jóllehet ez a műfaj a
világ minden táján ismert, mifelénk a templomok tetején látható kakas szintén
arra, vagyis az örökös, morális értelemben vett éberségre emlékezteti az arra
járókat. Mindazonáltal a kötet, amelyet az olvasó a kezében tart, nem csupán
történelemről és politikáról szól. Hangsúlyos szerepet kapnak benne az olyan
egyetemes fogalmak is, mint a hűség, a hitelesség vagy a szerelem. Az ember
minden korban csak ember tud lenni. A történelmi háttér és a keret, amiben
élünk, az életünket megnehezítheti ugyan, de élni akarásunkat és hitünket nem
törheti meg. Kiremitçi pedig pontosan tudja ezt. Kövecsi-Oláh Péter