Menyasszonyok, vőlegények Aki fellapozza e regényt, már az első oldalakon magát
tükör előtt meztelenül illegető szerelmespárról olvas, később forró és kevésbé
forró együttlétekről, titkos bordélyházról, pezsgőben fürdetett kisvárosi
primadonnáról. Ölelni akarom a meztelen testedet - ez jellegzetes mondata, a
meztelenség az egyik uralkodó szava az 1945-öt követő években játszódó,
ironikusan kritikai hangvételű műnek. Holott a Menyasszonyok, vőlegények - a cím
a legkevésbé sem fedi a nők és férfiak közötti tényleges viszonyokat - a
legjobban felöltöztetett magyar regények egyike. Nem csupán azért, mert
szereplői öltönyben, kiskosztümben, sportzakóban vagy épp neglizsében is
megvesztegetően hiteles alakok. Beöltöznek ők környezetükbe, ilyen-olyan
lakásukba, zavaros ügyleteikbe, szellemidéző szeánszaikba, illúzióikba, még
pokluk lángjaiba is. Szobotka Tibor (1913-1982), a tanár, anglista, rádiós
műsorfőtitkár, egyetemi professzor, a mindig skatulyából előhúzott úriember
ifjúságában Budapest egyik szívtiprójaként halmozta sikereit (erről s gazdag
egyéniségének lényegibb vonásairól felesége, Szabó Magda festett emlékező képet
Megmaradt Szobotkának című könyvében). Az író otthonosan mozgott valamennyi
társadalmi osztály körében, s olyan eleven, máig lebilincselő korrajzok kerültek
ki tolla alól, mint e mű is, melynek kalandos fő cselekményét, Lili és Ernő
vesszőfutását a beszőtt, anekdotikus melléktörténetek teszik még tágabb
horizontúvá.