Közös vizeink Szabó Gergely verseiben van valami nyugtalanító. Úgy tesz egymás
mellé képeket, szavakat, ahogy nem szokás, mégis van benne valami belső kohézió,
összefüggésrendszer, amit egy-egy pillanatra megmutat, aztán megint eltűnik vele
a szavak, képek sűrűjében. Beteg? Szerelmes? Vallásos? Szorongó? Mindegyik és
egyik sem: költő. Sokszor használja a személytelen igealakot: ?odavágyni a lét
szélére telepített létra fokára? ? ezzel lebegteti, hogy tényleírás ez vagy
felszólítás vagy filozófiai tétel. Szabó versnyelve roppant kézzelfogható ?
gondolná az ember, aztán folyton azt tapasztalja, hogy szétpereg, kicsúszik a
kezünkből, mint maga a lét. Megszólít valakit, nem bársonyos-édes szavakkal,
hanem tartózkodón vagy durván, de mindig meghökkentően: ?de csak téged bőgetlek
minden este? ? írja a motorokról áttérve az alattomos című versben. Rég olvastam
ilyen szép szerelmes verset. Nyugtalanító, mint az egész kötet. Nádasdy Ádám