Távoli vidékek felé A mi univerzumunk, a mi világunk. Ez fűzi egymásba Szávai
Attila évszakokon, tereken, településeken és embertípusokon átívelő novelláit. A
szereplők hol ostobák és esetlenek, hol józanok és bölcsek, éppúgy, mint mi
magunk. Egy a félelmünk, az örömünk, még ha a kapcsolataink kuszák és
kibogozhatatlanok is. A természetet és az ember közvetlen környezetét művészien,
az emberi történetekre érzékenyen ábrázolja, gyakran visszatérő motívumok
segítségével, mint a vadászat iránti kötődés, a városi és falusi élet
sajátosságaira való reflektálás. A lelkünkben megbújó helyszínekről és
formákról, az emberi lét olykor szomorú, olykor humoros mélységeiről készült
közeli pillanatképek ezek a szövegek, melyek a bennünk rejlő távoli vidékekre
kalauzolják az olvasót.