A huszadik századdal egyidős Fekete István vallomásos életműve alapján a
negyvenes éveitől mind gyakrabban, majd egyre rendszeresebben fordult
gyermekkora és múló ifjúsága felé. Budapestre költözése után, amikor a
baráti-ismerősi köre, a minisztériumi munkája és főleg a visszhangos színházi és
filmes karrierje révén szinte azonnal a fővárosi társasági élet tagja és
országosan ismert szerző lett, kezdte különösen foglalkoztatni sorsának
alakulása. Éles fordulatait valóságos csodaként élte meg, ezért gyakorta
tűnődött el az előzményeken. Az újságírói és olvasói kérdések nyomán egyre
határozottabban törekedett mindannak megörökítésére, ami emlékezetének távolodó
és szélesedő horizontján ködösödött. Néhányszor hazalátogatott szülőfalujába, de
a változások mértéke annyira megviselte, hogy hamar eldöntötte: a továbbiakban
kizárólag a saját emlékeinek felidézésére és megörökítésére törekszik Olyannak
mutatni meg Göllét, ahogyan élete első évtizedében látta és amilyennek az
emlékezetében megőrizte. A Fekete család 1910 legelején a közeli Kaposvárra
költözött, így az író kamaszemlékei ehhez a somogyi városhoz kötődtek. A
gölleiekkel szemben az itteni élmények kevésbé idillikusak, ami elsődleges
indoka lehet annak, hogy sokkal ritkábban emlegette őket. A szülőfalujában
eltöltött ?mesés? évtized magától adódó gyermeki nézőpontját szükségszerűen a
tizenévesek kritikus szemléletmódja váltotta fel, és ez minduntalan
elkomorította a nosztalgia derűjét. Az önéletrajzi olvasat ezúttal is magától
értetődő, miközben az elhallgatások elfojtott indulatokat és kibeszélhetetlen
intimitásokat sejtetnek. Különösen az apát megjelenítő elbeszélésekben. Az
ezekből áradó bánatot és szorongást alig-alig ellensúlyozza az a rajongó
szeretet, amellyel az író a többi családtagját, mindenekelőtt apai nagyanyját
megörökítette. E tematikusan összeolvasható önéletrajzi elbeszéléseket
ciklusokba rendeztük, és e sorozatok különös erővel érzékeltetik a Fekete
István-i vallomásos próza sajátos múltidézését.