Nyílvánvalóvá vált, hogy az aknazáron nem fogunk tudni veszteségek nélkül
áttörni. A földben az aknák, szemben velünk a finnek, a hátunk mögött az NKVD
géppuskái? Legalább vodkát adnának, ha már éhesen, a hidegtől dideregve kell
meghalnunk. Az ezred felsorakozott. Ott álltunk a halálos vezényszó kiadására
várva. Ám ekkor valami meglepő dolog történt. Az NKVD katonái megkerülték az
ezredet, és előttünk foglaltak állást. Pár perc elteltével egy századnyi
dezertőr és egyéb bűnös bajtársunk sorakozott fel előttük. Bűnösök voltak, mert
elaludtak a fáradtságtól, vagy loptak az éhségük miatt. Esetleg melegedni
akartak egy-egy begyújtott harckocsi tövében. Ami ezután következett, nem csak a
finnekét, de a mi képzeletünket is felülmúlta. Parancsszóra a századnyi rettegő
katona egymás kezét fogva, az aknazáron keresztül, élő csatárláncot alkotva
megindult a finn állások felé. A tömegből régi katonanóta hangzott fel. A
politikai tisztek vizslatva kutatták a hang forrását, de egyebet nem mertek
tenni, mert az ezred a hátukban volt. Tudták, ha megszólalnak, és véletlen
eldördül egy lövés, nem lesz már idő kivizsgálni, hogy ki lőtt? Vártuk, mikor
reagálnak a finn oldalról, de az ellenséges állások némák maradtak. Ők sem
hittek a szemüknek. A száz katona lassan, egyenletesen, a rettegés arcukra
fagyott véres könnyével meneteltek énekelve, és mi velük énekeltünk. Dalunkat
sűrűn szakította meg egy-egy aknarobbanás hangja?