Mindenki roppant örült, amikor megszülettem, és egészen rózsaszínű voltam, mint
egy kövér barack az élet fájáról, amikor a dajkám kirohant velem a nagy udvara
és felmutatott, mint a dauphint volt szokás Versailles-ban vagy mint a kis
malacot falun karácsonykor, és drága öreg Podmaniczky Frigyes épp akkor jött
arra Liszt Ferenccel, aki megpaskolt és megszagolt, s azt mondta: 'Ejnye, be jó
szaga van!' A leányok rögtön szaladtak a friss pelenkáért, miközben réveteg kék
tekintetem a Liszt fehér sörényén pihent, s gondoltam: zenész leszek, mint ő!
Éveken át a Zeneakadémiában a legfinomabb harmóniákban nevelkedtem és a kegyes
tanítórendi iskolában is én voltam a legjobb énekes őszi délutánokon, mikor az
egész osztály mélán bőgött, mint a fiaborjú. Később írtam egy operát, két operát
saját szöveggel, és ifjúi képzeletem titánhegységek, mélységek és patakzások
fantasztikus szcenáriumát építgette a wagneri tradíciókban, amikor, hirtelen,
inkább a szöveg vonzott, mint a zene, azaz a zene a szövegben. Borzasztó sokat
írtam, költöttem és komponáltam Rollinat mintájára zenét, verseket, mindent, s
végre megírtam gerjedő erotikákban A Nászéj című első darabomat, mert már
tizenhat éves voltam, és a nőnek nem volt többé titka előttem. Kimerülten,
álmokban s vágyakban megtörötten, kimentem Párisba, ahol talán húsz évig voltam
hetérák, színésznők, nagy írók és démonok kegyence, s bejártam, majdnem gyalog,
a nagy utakat mindenütt, sokszor eltikkadva, hazavágyva, nagyszerű zokogásokkal
magányos éjszakák mélyén, amikor nem ment senki az utcán, csak én, és csak
azért, mert az utca rabja voltam, elhagyatott és hajléktalan. Holott mindenki
azt hitte rólam, én vagyok Lord Vincent Churchill, és Daudet azt mondta: 'Tu
essi beau et élégant!', és én nem mondtam semmit, csak elgondoltam, drága öreg
Podmaniczky Frigyes és Liszt Ferenc, ha élnének, mostan talán elhívnának
vacsorára egyszer. (Szomory Dezső: Önéletrajz)