Az elmúlt tíz évben sokan próbálkoztak azzal, hogy rávegyenek: megírják az
életemet. Megírják, miért jöttek el a világsztárok a Friderikusz-showba, hogy
kerültem a Fenyő-villába, hogy nem lettem tévéelnök, hogy lettem kőgazdag
(egyáltalán kőgazdag lettem-e), szóval ajánlkoztak többen, hogy megírják a
nyíregyházi suhanc történetét, aki be akarta kapni a nagyvilágot, vagy minimum
Budapestet, de én ettől kényszeresen elzárkóztam. Talán azért, mert tudat alatt
irtóztam attól, hogy lezártnak tekintsem az életem egy részét, és reméltem azt,
hogy még nem kell semmit se lezárni. Viszont az elmúlt két és fél évben újra
összesodródtam Mihancsik Zsófiával, akivel valaha a Magyar Rádióban
találkoztunk, most pedig együtt szerkesztettük a Friderikusz Most adásait az
ATV-ben, 414 műsort olyan szoros szövetségben, mintha nem is munkatársak
volnánk, hanem közös háztartásban élnénk. Zsófi valamikor az utolsó műsorok
egyikénél egyszer csak azzal állt elő, mi lenne, ha összefoglalnánk a
sztorijaimat, az életem fontos epizódjait egy kötetben. Belementem, de jól
tudtam, hogy sokat kockáztatok, mert ő nagyon okos nő, nagyon világosan kérdez,
és kíméletlenül kihajtja a választ belőlem, akár jól, akár rosszul jövök ki a
saját történetemből. Szeptember elejétől ücsörögtünk hetente három-négy
alkalommal, és én azon kaptam magam, hogy olyan témákról is beszélek, amelyekről
korábban soha, és levonok olyan következtetéseket, amelyek engem is meglepnek.
(A Szerző)