Harminc év verstermésének a javát, 1964 és 1994 közt írott, régi és újabb
verseit gyűjtötte kötetébe Péntek Imre. A költő, aki induláskor az
ellentételezések specialistája volt, aki a jelszavakat, lózungokat, brosúra -
bölcsességeket állította szembe a háziasszony, a nyugdíjas kisember, a melós, az
értelmiségi proletár, a prefogyasztói világállapotba üres pénztárcával érkező
honpolgár tapasztalataival, életérzésével, szó - és fordulatkincsével, az
évtizedek során végig hű maradt az alapképletében József Attila egyik
versmodelljére, a félig - meddig mesternek számító Ladányi odamondogatós
verseire, a groteszket lírai köznyelvvé alakító kortársaira építkező
versalakzatához, poétikájához (Bosszús induló; November 7-diki plakátok;
Hivatal; Emlékmű; A büfében; Édesség - antireklám; Hiányleltár; Strázsák; mókás
vers stb.) Egy - egy formai (pl. tipográfiai) újítást ugyan bevezetett, a
korábban szinte következetesen került avantgárd megoldásokat (miután látványosan
divatjukat vesztették) magához hasonította, lényegében azonban megmaradt a régi
Péntek Imrének, afféle kócos garabonciásnak, nyersbeszédű vagánynak, örök
elégedetlenkedőnek, odamondogatónak, a polgárpukkasztást kedvvel végzőnek.
Kétségkívül van saját hangja, versei mögött jól kirajzolható, önmagához
következetes lírai hős (pontosabban anti - hős) áll, versbeli beszédmódja pedig
elkerül minden újfajta posztmodern divatot, törekvést. Kétségkívül nagyon,
szinte agresszíven korszerűtlennek tűnik ez a költészet, ám bizonnyal - vannak
és lesznek kedvelői, értő olvasói, beszerzése ezért is ajánlott.