Sajátos költészet ez! A ?való világ? talmi szenzációit és nyomasztó szürkeségét
egyaránt félretolja. Álmokat, emlékeket, a kollektív tudatalatti és a Biblia
képeit idézi mint valami profán liturgia. Látomásai mögül mégis fölsejlik egy
valóságos élettörténet, egy mindnyájunk számára ismert történelmi tapasztalat.
Ez a költő nem játszik a szavakkal, nem valami mondvacsinált mágia bűvöletében
szólal meg. Ilyen sorokat ír: ?A csendből, mint faliszőnyegből a port, kiverik a
beleszőtt igét.? Költői pozícióját így jelöli meg: ?Bennem fészket vert a bánat.
Szent olajat sajtolok fészek- fürtjeiből: tetején úszik az ég kanóca.? Az
olvasóját egyes szám második személyben szólítja meg: ?Nézd, így szakadnak ránk
a magasságok: bor és tömjénillat száll, délkörök vonulnak, földig hajol a
sorsunk.? Jelenits István