Van-e jelentősége az irodalmi ízlésnek a tanulmány- és esszéíró munkásságában?
Lehet-e egyidejűleg a pozitivizmus és a szellemtörténet követője az
irodalomtörténész? És követett módszerének két kulcsfogalma egyszerre és
egyidejűleg a tárgyi hűség és az önelvűség? És végezetül: a múlt század első
fele mérsékelten konzervatív szemléletű alkotója munkáinak van-e a jelenhez
szóló üzenete, tanulsága? A Fábián István (1903, Szombathely - 1961, Pécs)
gazdag életművéből született válogatást olvasva (szóljon akár irodalmunk
kezdeteiről, kódexirodalmunkról, széphistóriáinkról, Balassi Bálint munkáiról,
akár Berzsenyi Dániel világszemléletéről, ódáiról, akár vidám szépprózánkról, az
adomáról Vas Gereben, Jókai vagy Mikszáth műveiben) a kérdésekre adott válaszunk
egyértelmű: igen. Hiszen az írások nem csupán Horváth János egyik legértőbb
tanítványának mutatják szerzőjüket, hanem olyan szakembernek, aki alapos magyar
és világirodalmi műveltsége alapján jelentős önálló kutatási eredményeket is
felmutat. Másrészt azért, mert a magyar irodalom jelenségeit mindig
szintézisében, európai és világirodalmi távlatban és jelentőségében tudja
vizsgálni. Harmadrészt azért is, mert szakmailag megalapozott, igényes nyelvi
megformáltságú és stílusú tanulmányaiban mindig ott láthatjuk a kiváló
pedagógust is, nemzedékek tanítóját, akinek törekvése: az elért eredmények
közérthető módon történő közkinccsé tétele. A századközép időszakában a
Napkelet, a Vigilia, a Korunk Szava, a Magyar Kultúra, a Fiatal Magyarság, az
Élet, a Sorsunk, a Dunántúl és a Jelenkor szerzőjeként ismert Fábián István
mindmáig nem kapta meg az utókortól az őt méltán megillető figyelmet és
megbecsülést. Ebből igyekszik törleszteni a Tüskés Tibor válogatásában megjelenő
tanulmánykötet. (Szirtes Gábor)