Áll egy öreg víztorony egy csodás mező kellős közepén, időfolyosók különleges
kereszteződésében. Egy ragyogó nő lakja, akinek nem kell sok az élethez, egész
önmagában is. Ő az egyetlen állandónak tűnő ezen a helyen, minden más folyton
változik. Ebben a víztoronyban összetalálkozik múlt és jövő, igazság és
hazugság, súlyos és könnyű. Itt találkozik össze Moira és Adam, hogy a világot
szó szerint kimozdítsa a négy sarkából. A négy sarkot pedig az Idő bizonyos
pontjain a manipuláció, a pénz, a hatalom, és a felelőtlenség jelentik. Más
pontjain azonban ezt a négy sarkot a felelősségtudat, a szabadság tisztelete, a
döntések tisztasága és nem utolsó sorban a szeretet ereje képviseli. És hogy
melyik erő kerül felül majd e láthatatlan, titkos háborúban, csakis rajtunk,
EMBEREKEN múlik. A kérdés csak az, mit kell tennünk, hogy jelen döntéseink végül
lelket nyugtatóan tükröződjenek vissza a Jövőből. Erről szól hát a Jövő
krónikája? Vajon mi emberek miért nehezítjük meg ennyire egymás sorsát? Miért
raboljuk meg egymás szép életét, álmait, nyugalmát? Miért akarunk mások kárán
érvényesülni, meggazdagodni, versenyt nyerni? Ki és mi fizeti meg nekünk végül a
túlhajtott fáradozást? Érdekli-e a lelket a sikerült verseny, a magas beosztás
vagy a sok pénz? Érdekli-e a lelket a megszerzett hatalom? Nem. Őt csak az
érdekli, hogy az adott lehetőségekkel hogy bántunk. Az adott körülményekben
mennyit adtunk önmagunkból. Mennyi békét és biztonságot sugároztunk másoknak.
Mennyi álmot segítettünk megvalósítani. Csak azt nézi, hogy megőriztük-e
magunkban az áldást, mellyel útra keltünk. Csak az érdekli, adtunk-e belőle
másoknak is?