Mert a politikai szöveg természetes igénye, hogy az olvasó figyelmét mindvégig
és minden sorában a mondandójára irányítsa, s azt egyértelműen és érthetően
fejezze ki. Úgy, hogy az iskolázatlan ember és az egyetemet végzett szakember
egyaránt megértse. A politikai szöveg írója tehát nem beszélhet
kiválasztottakhoz, nem művészkedhet. Mindezek tudatában tán azt mondhatom, hogy
bennem, a politikusban, értelemszerűen két író él. Az első, aki az író voltában
kitalált (megélt) mondanivalót művészileg igyekszik megformálni, a második, aki
a bennünket körülvevő köznapok, az élő valóság valamely szeletét teljesen
egyértelműen, formailag lemeztelenítve törekszik megfogalmazni. Olykor külföldi
államfők, olykor politikus kollégák, de javarészt általa teljesen
megválaszthatatlan olvasóközönség, tehát a klasszikus mindenki számára. Mégpedig
félreérthetetlenül. Mindkét írói eljárásmódot ismerem: a szépíróét, aki a
könyveit megvásárló, és a mondandóját feltehetőleg pontosan követni képes olvasó
vagy színházi néző számára ír, tehát megengedheti magának a művészi
kétértelműséget, sőt többértelműséget is, de a politikus íróét is, aki ezzel a
kiváltsággal nem élhet, mert szavainak aranyfedezete nem művészi, hanem
egyértelműen morális természetű. Ez a két írólét, a művészi felelősséggel és a
könyörtelen igazmondás felelősségével küszködő író ellentéte, életem egyik nagy
kalandja volt.