Coco Chanel neve fogalom a divat világában. Alighanem ő volt a divat
világtörténelmének első s talán mindmáig legnagyobb diktátora. Az elegancia és
sikk netovábbjának számító szegélydíszes kosztümjeit és kis fekete ruháit ma is
nők milliói hordják, királyok és trónörökösök hitvesei éppúgy, mint egyszerű
háziasszonyok. Chanel forradalmat csinált a maga szakmájában. Nem csoda hát,
hogy nem mindennapi, sikerekben és kudarcokban egyaránt bővelkedő, hol csupa
ragyogás, hol árnyékba borult élete sokakat megihletett, köztük a francia Henry
Gidelt is. Az egyházi árvaházban, jótékonyságból felnevelt Gabrielle Chanel
igazi self-made lady volt s rendkívüli egyéniség. Hamar megunta, hogy egy gazdag
aranyifjú kitartottja legyen, és Párizsba ment, hogy maga keresse meg a
kenyerét. Az első években kalaposként dolgozott, csak az I. világháború alatt
kezdett ruhákkal foglalkozni, de akkor rögtön fenekestül felforgatta a
divatszakmát: felszabadította a nőt a fullasztó fűzők, a szűk bukj-el-szoknyák,
a malomkeréknyi, virágoskertekkel és madárfészkekkel díszített kalapok, a
mesterkéltség, a cicomák uralma alól. A divat puritánja, janzenistája lett, a
szabásvonalakat saját fiús, vékony alakjához igazította, bő, levegős, lezser
ruhákat tervezett. Innen ívelt fel a fantasztikus karrier: hatvan alkalmazottól
háromezerig, a milliós bevételekig, a pazar villákig és kastélyokig, a híres
Chanel-parfümökig és bizsukig, a szenzációszámba menő divatbemutatókig,
amelyekre a tengerentúlról is tódult a publikum, hiszen Chanel - francia létére
- sokak számára az amerikai álmot testesítette meg. Coco azonban nemcsak
zseniális divattervező, hanem bámulatos üzletasszony is volt: kemény,
megalkuvást nem ismerő, végtelenül konok, szarkasztikus és egocentrikus
egyénisége éppúgy fogalommá vált, mint stílusa. A szerelemben nem volt olyan
szerencséje, mint a munkájában. Igaz, soha nem akart férjhez menni, s szeretői
között egyaránt akadt angol királyi herceg és német diplomata, híres költő és
még híresebb filmrendező. Reneszánsz egyéniségéhez hozzátartozott, hogy
iskolázatlan és kezdetben műveletlen fiatal nő létére mecénásként pártfogolta
kora művészeit: Sztravinszkijt éveken át családostul eltartotta, Gyagilevet ő
temette el, Cocteau lakbérét és gyógykezeléseit a saját zsebéből fizette. A két
világháború között házába, pontosabban palotájába bejáratos volt a francia
kultúra színe-virága, és ő maga nem egy korszakosnak tekintett színházi
produkcióhoz tervezett jelmezeket. Gidel monográfiája, a téma jellegénél fogva,
miközben hosszan elidőz a magánélet festőibb epizódjainál, elsősorban a szakmai
és társasági élet jeleneteit sorjáztatja. A mű talán legnagyobb erénye, hogy
izgalmas karrier-regényként, egy színes s ellentmondásos egyéniségű, vasakaratú
nagyasszony életének krónikájaként és hiteles, az egész XX. század történetét
felölelő kordokumentumként is olvasható.