A szerelmet leírni nem lehet. Sem elmondani. Sem kielemezni. Füstöt markol, aki
nem hiszi el. A szerelemnek ugyanis titkai vannak, amit lényegében soha nem
másol. Úgy tűnik, nagyon is tudta ezt a szerző, Kaposi Krisztina. Talán ezért
van, hogy inkább rajongva mesél róla, és inkább azt mondja el, milyen csodás
dolog, milyen varázslatosan gyönyörű szerelemben élni. Ragyog ez a regény.
Könyörög, tépelődik, izzik, csillog és simogat. Azt ígéri az olvasónak, hogy
végigélheti vele ezt a lázat, miközben átérzi és megégeti. Jó reklám ez a
szerelemnek, még ha nincs is rá szüksége. De a legjobb, hogy a történet végére
érve, irigykedve, vagy talán együttérzéssel, de valahogy nem az eddigi
szerelmeinken mélázunk el nosztalgiázva, hanem ott akarunk égni mi is, egy új,
egy ilyen elbűvölő, mindent akaró hevületben. Meggyőződéssel vallva, hogy íme,
mégiscsak ez az élet értelme. Meg minden, ami ebből fakad.