Alexander Ahndoril, a hazájában ünnepelt svéd író, nyolc regény és tizenöt
színmű szerzője, A rendező című munkájával aratta első nemzetközi sikerét.
Ingmar Bergman, aki még megjelenés előtt, kéziratban olvasta a regényt,
telefonon keresztül mély megindultságának adott hangot, és fantasztikus írónak
nevezte Ahndorilt. Halála előtt adott utolsó tévéinterjújában azonban mást
mondott: sértő és megalázó, jelentette ki a könyvről, amely -részben nyilván
emiatt is- az utóbbi tizenöt év legvitatottabb irodalmi alkotása lett
Svédországban. A 2007-ben elhunyt rendezőóriás véleménye már csak azért sem
mellékes, mert a regény hőse: ő maga. Pontosabban az a házassági és világnézeti
problémákkal küszködő Ingmar Bergman, aki 1961-ben az Úrvacsora című filmet
forgatja. Filmtervében a lelkészi hivatásra való alkalmatlanság témáját ötvözi a
szeretethiányéval, remélve, hogy egyszer s mindenkorra sikerül tisztáznia öreg
és beteg szülei előtt, miért nem volt képes apja nyomdokába lépni. De a forgatás
döcögve indul, a színészek és a stáb tagjai morgolódnak, a rendezőnek
lépten-nyomon hazudoznia kell, hogy házasságát és munkáját folytatni tudja, és
retteg, hogy unalmas lesz a filmje... A rövid, párbeszédes jelenetekből
építkező, helyenként szürreális képeket, víziókat felvillantó, de a történetet
fegyelmezetten végigmesélő regény a Bergman-filmekből és a Bergman-irodalomból
meríti anyagát. Különös élmény viszontlátni a Laterna magica, a Képek, a
Vasárnapi gyerekek mondatait, epizódjait, úgy járni-kelni a bergmani
univerzumban, hogy ezúttal nem maga a Mester kalauzol bennünket. Ahndoril írói
szabadságával élve újraalkotja és átformálja a Bergman-mítoszt, szándékosan
elmossa a határt élet és fikció között, hogy egy mélyebb, művészi igazságra
találjon, amelyet az életrajzíró hiába is keresne.