#halálka A hírlapírás varázslatos világa életfogytiglanra ítéli azt, aki valaha
hozzáférhetett, csinálhatott lapot. Az az este is ilyen volt. Fél tizenegy
elmúlt, mire befutott a hír, hogy az egyik budapesti szórakozóhelyen öngyilkos
lett egy menedzser, leugrott az épület tetején berendezett bárból. Azonnal
átrendeztük a Mozaik-rovatot, amelyben a bűnügyektől a gasztróig annyi minden
helyet kapott. Kidobtunk egy cikket, ami emlékeim szerint egy pécsi ügyről
szólt. A helyi temetkezési cég korábbi igazgatója több száz koporsót rendelt meg
szociális temetésekre, miközben egy évben összesen, ha nyolcvan ilyen volt a
városban. Ráadásul a koporsók természetesen alkalmatlanok voltak, pocsék
anyagból készültek, alapos volt a bűncselekmény gyanúja. Ezt hajítottuk el, hogy
az oldal induló anyaga lehessen az öngyilkosság, amelynek bénító részletei már
akkor kiderültek. Például, hogy az áldozat tette előtt közvetlenül posztolt az
Instagramra. Gyorsak voltunk, ám a kiszedett cikk sokkal nagyobb volt, mivel nem
volt érdemi képünk, nem húzhattuk fel nagyobbra, ott tátongott egy lyuk. Azonnal
az MTI-hez fordultunk, bűnügyet kerestünk, nem sokkal korábban érkezett hír egy
másik öngyilkosságról, vidékről. Lehet-e két újsághírből regényt írni? Elvileg
mindenből lehet, miért ne lehetne újsághírregényt csinálni, ha valaki kitalálja
a hogyanját. Például úgy, ahogy Pető Péter kezdett el nyomozni új regényében.
Természetesen nemcsak e két férfi sorsa, még csak nem is tragikus haláluk
érdekli őt íróként, hanem, mondjuk így, annak a mai Magyarországnak levegőtlen
prése, ahol a fent és lent világa más-más módon, de egyként rosszul érzi magát.
A félreértésektől, az oda nem figyeléstől. A szolidaritás hiányától. Erről a mai
magyar prózában alighanem Pető Péter tud a legtöbbet.