Leni sír - Összegyűjtött esszék I. Nádas Péter olvasóinak nem meglepetés, hogy a
szerző az esszéiben is hű marad a megismerés iránti szenvedélyéhez, miközben a
megértés és a tudás határait a lehető legnagyobb távra feszíti ki. Aki évtizedek
óta azzal kezdi a napját, hogy az íróasztalhoz ülve darabokra szedi, aztán
újrarendezi a tudattartalmait (ahogy Az írásbeliség testmelegében című
esszéjében írja), az az idők során a képzelet virtuózává és az emlékezés
zsenijévé válik. Hogyan másként magyarázhatnánk azokat az erős kapcsolatokat,
amelyek az esszékben elemzett erotikus, történelmi, politikai és művészeti
jelenségeket fűzik össze ebben a gondolkodásmódban. Nádas az itt olvasható
írásokban szociológusként, pszichoanalitikusként, kultúrantropológusként vagy
éppen művészeti alkotások szemlélőjeként jelenik meg, de mindenekelőtt a
politikai állapotok éleslátó kritikusaként. Olyan íróként, aki a képzelet és a
valóság között gyakorlottan cikázva kérlelhetetlenül tárja fel a látszat
megteremtésének, a megtévesztés módszereinek, a színlelés és az elkendőzés
gyakorlatának technikáit. - Katharina Raabe Nádas Péter két kötetbe rendezte
összegyűjtött esszéit. Az első kötet, amelyet az olvasó a kezében tart,
politikai tárgyú írásait tartalmazza. Az első ilyen esszé 1990-ből, az utolsó
2017-ből származik, és különösen sűrűn követték egymást az 1989-es fordulatot
követő évtizedben. A magyar társadalom zsákutcás fejlődésének következményeit
Bibó István óta senki sem elemezte olyan megalkuvást nem tűrő alapossággal, mint
Nádas. Hiába bővelkedett a harmadik köztársaság rövid története nevetséges és
gyűlöletes politikai szereplőkben, az esszéíró szigora sohasem személyekre,
hanem a megtett és elmulasztott dolgokra, de mindenekelőtt a saját
gondolatmenetének következetességére irányul. Mert ahogy a kötetzáró esszében
írja, az ítélet koherenciája nem tréfa. Az európai kultúrát kikezdő láthatatlan,
belső feszültségekről szólva az amnéziával, az elfojtással, a képmutatással, az
öncsalással a logika szigorát és a tények feltétlen tiszteletét, a nem-felejtést
szegezi szembe, továbbá ugyanennek a kultúrának egyik legnagyobb találmányát -
az iróniát. Az emberfaj sárkányfog-vetemény - írta Vörösmarty, és Nádas sem
nélkülözheti a szkepszist, amikor elmélkedései tárgyát az emberi közösségek
lehetőségeit végső soron behatároló antropológiai törvényszerűségek képezik.