Lábjegyzetek a dombtetőről Nagyon ritka eset az irodalom világában, amikor
valaki ennyire hajlott korában fedezi fel magában az irodalmi alkotói kedvet.
Egészen pontosan fogalmazva: zsenge fiatalságában felfedezik benne mások, aztán
ő maga az, aki a tudatalattijába nyomja vissza az irodalmi ösztönöket, hogy
aztán valami végzetszerű bolondozás hatására, szinte csak úgy viccből tollat
ragadjon, és több tucat lírai, prózai és műfordítói darabot adjon a világnak,
elsősorban annak a kis közösségnek, amely felnevelte. A könyvben rejlő
legnagyobb ellentmondás abban rejlik, hogy éppen annak a provinciális világnak
állít emléket, amely az irodalmi pályától konzekvensen visszatartotta. Egészen
más rétegek tűnnek elő a versekben és a mesékben, egészen más indulatok, mint a
szemrehányás szándéka a célból, hogy elégtételt vegyen a hajótörést szenvedett
irodalmi pálya miatt. Találunk a kötetben mindent, csak a gyökerek megtagadását
nem. Nem véletlen, hogy a kötetben gyermekrajzok fejezik ki ezeket a felemás
érzéseket. Két Kötcséről elszármazott kislány az illusztrátor, az ötéves
Reichert Szonja és a tizenkét éves Kerber Alexandra.