A dualista Monarchia legfelső kormányzati szervét, a közös minisztertanácsot az
1867. évi kiegyezés törvénye, valamint a kormányzati gyakorlat hívta életre.
Maguk a kiegyezési törvények azonban szűkszavúak voltak, csak a közös ügyek
kezelésére hivatott minisztériumokról intézkedtek, de sem a közös kormány
összetételét, sem feladatkörét nem szabályozták. Ám a történész számára a jogi
előírások amúgy is legfeljebb a kutatás kiindulópontjául szolgálhatnak. Egy
hatóság vagy intézmény története csak működésében vizsgálható. Erre vállalkozik
ez a munka. Azt elemzi, hogyan születtek a közös (a birodalmi) ügyekre vonatkozó
elhatározások a dualista Monarchiában. A tanulmány a kettős monarchia jellegéről
folyó, nemzeti elfogultságoktól sem mentes, sok évtizedes vita eldöntéséhez
kíván hozzájárulni annak a problémának gondos elemzésével, hogyan, milyen
eszközökkel sikerült a közös döntésekben a két ország felett álló birodalom
érdekeinek primátusát érvényre juttatni, hogyan oszlottak meg az erőviszonyok a
birodalom két fele között, érvényesült-e magyar vagy éppen ciszlajtán túlsúly a
közös kormányban? Miképpen sikerült egyeztetni a két állam gyakran egymással és
a birodaloméval is ütköző érdekeit, milyen szerep jutott a külügyminiszternek
mint a közös minisztertanács elnökének és a császár és királynak az
érdekegyeztetésben?