A mű az ókortörténet egyik fontos területével: az indoiráni népek (indek és
irániak) eredetével, őshazájának kérdésével foglalkozik népszerű formában és
tudományos megalapozottsággal. A szakirodalomban régóta vitatott kérdést a
szerzők új módon: az indoiráni epikus hagyományból (mítoszokból, mondákból,
mesékből) kiindulva vizsgálják. E fő kérdés mellett számos hipotézist kínálnak a
finnugor és szibériai népek őstörténetének, mitológiájának jobb megértéséhez, új
értelmezéséhez. Különös érdeklődésünkre tarthat számot ez a könyv már csak azért
is, mert az indoiráni és finnugor népek kapcsolatának minden eddiginél
sokoldalúbb és átfogóbb képét rajzolja fel, részletesen elemezve a kölcsönösen
átadott-átvett képzetek, hiedelmek, szokások (samanizmus, népmesei elemek stb.)
egész sorát. India népei gondosan őrzik sajátos ókori civilizációjuk
hagyományait. A mai indiai kultúrát át- meg átszövik az ősi epikus történetek
eszméi és alakjai. Ma is éppen olyan jól ismert a Mahábhárata és a Rámájana,
mint sok-sok évszázaddal ezelőtt volt. E két hatalmas eposz az óind filozófia,
vallás, mitológia, erkölcs és szokások leggazdagabb forrása: az ind kultúra
valóságos enciklopédiái. Az eposzi témák gyakran ihlették meg az ó- és középkori
költőket, drámaírókat, művészeteket és szobrászokat; az alkotóművészek ma is
gyakran merítenek ezekből a művekből. Az óind szájhagyomány emlékeit, a védikus
irodalom alkotásait, a vallási-filozófiai értekezéseket, a jogi kódexeket,
akárcsak az eposzokat, a Mahábháratát és Rámájanát, gondosan tanulmányozzák a
tudósok, gyakran fordítják idegen nyelvekre, így oroszra is.