Egy emigráns vallomásai A nagy ívű szerkezetben körkörösen kibontakozó
történetek kétféle emigrációról mesélnek: az idősebb fivér, Sándor belső
emigrációban él a Kádár-rendszerben, és különc fotográfusként őrzi azokat a
vesztésre álló kulturális és morális értékeket, amelyeket örökül kapott. Öccse,
aki már nem hisz ezekben az értékekben, sodródik és kallódik, mígnem a hetvenes
évek elején disszidál. A rendszer és a titkosrendőrség inkább csak a jókor jött
lökést adják ahhoz, hogy megszökjön családja, szerelme, a felelősség, de
legfőképp önmaga elől. A kétezres évek elején a hosszú ideje Németországban élő
János értesül róla, hogy bátyját otthon váratlan és tragikus baleset érte.
Sándor halála szembesíti nemcsak kettejük bonyolult kapcsolatával, de
széthullott házasságával, feltartóztathatatlan öregedésével, fölöslegességével
és a múltban elkövetett bűneivel is. Vallomásaiban az emlékezés idősíkjai és az
írás jelen ideje rögtönzésszerűen váltakoznak, így a rejtélyes baleset
körülményei és a Sándor titokzatos hagyatéka utáni nyomozás mellett fölidéződik
közös gyerekkoruk, családjuk, karizmatikus nagybátyjuk, útkereséseik és
döntéseik. Harminc évvel később - immár a család legidősebb tagjaként - Jánosnak
számot kell vetnie mindazzal, amit maga mögött hagyott, és föltennie a kérdést:
menthető-e még bármi is. Visszavonni, jóvátenni azonban ekkor már semmit nem
lehet. Györffy Miklós monumentális munkájában nem fél énelbeszélő főhősének
gyengeségeit és narcizmusát is hitelesen megírni, így a regény saját műfajának
is súlyos kérdést szegez: magától értetődően együtt jár-e a vallomással a
beismerés?