Ennek a könyvnek maga a sors adta a nevét. Bujdosó volt, olyan időkben, mikor a
halál fenyegetőzött a magyar szenvedések minden hangja felett. Bujdosott és
menekült a szülői házból, magányos kastélyon, kivárosi villán, falusi udvarházon
át. Bujkál szétszedve, könyvek lapjai között, idegen tetők tövén,
kéménykürtőben, pincegádorban, bútorok között és elásva a föld alatt. Házkutató
titkos rendőrök keze, vörös katonák csizmája járt felette. Csodára mégis
megmaradt, hogy emlékeztessen, mikorra már behorpadt a kor áldozatainak a sírja,
fű nőtt az egykori akasztófák gödrében és a kínzókamrák faláról lekopott a vér
és a golyók írása. Nem a forradalmak történetét, nem is a politikai események
szemtanújának a naplóját akartam megírni. Szóljon az én könyvem arról, amiről
nem fognak tudni a jövő történetírók, mert azt át kellett élni. Szóljon arról,
amiről nem tudtak az idegenből behurcolt forradalmak felidézői és politikai
eseményeinek a szemtanúi, mert lelküktől távol állt minden, ami magyar. Maradjon
fenn könyvemben az, ami vélünk vész el: egy halálra szánt faj legboldogtalanabb
nemzedékének a kínja és becsülete. És lássák meg benne az utánunk jövők, hogy a
megpróbáltatások esztendejében mi sajgott át a némaságra ítélt, elgyötört, vérig
alázott magyar lelkekben. Legyen a Bujdosó könyv a fájdalom könyve. Mialatt
írtam, találkozni akartam benne azokkal, akik testvéreim voltak a közös
szenvedésben. És ebben a könyvben velük akarok maradni még akkor is, mikor már
sem ők, sem én nem fogjuk többé látni az új magyar tavaszokat.