Jónás Tamás irodalmi szereplőinek szenvedélyei, halálai mintha csak a szomszéd
településen, utcában, házban esnének meg; vagyis bármikor és bárhol. Ezek azok a
történetek, amelyek előtt bezárjuk fülünket és szemünket; saját lelki békénk
érdekében. És - legalábbis ebben - mi vagyunk a bűnösök. Hősei kisfiúk, akik
rossz esetben szeretettelen az utcán, ólban, semmiben nőnek fel, még rosszabb
esetben sosem lesznek nagyfiúk. Nagyfiúk, akiknek kegyetlenkedései istent és
embert tagadnak. De mindenekelőtt szerencsétlen, reményvesztett szegényemberek,
akik napról-napra a túlélésre játszanak. Az ő rosszuk: boldogulás boldogság
helyett. E kötet pedig maga a hidegvalóság; élő történetek, melyek a költő-író
lehunyhatatlan szemén, nyughatatlan tekintetén átszűrve lesznek szép-borzasztó,
taszító-vonzó irodalommá. Beleüti arcunk a békétlen sötétségbe, a sajátjába, és
nem jövünk ki belőle ártatlanul; legfeljebb kegyesebben, türelmesebben és még
jobban vágyakozva a fény felé. Magához hívatta a feleségét, amikor már a
halottas ágyban feküdt. Kicsit mókás volt az egész búcsúztató, mert az ágy
legalább egy térdhossznyival rövidebb volt, mint nagyapám, a lábát csak
féloldalasan tartotta, hogy elférjen, s folyton igazgatta magán a takarót, mert
akkor már vacogott, mintha a halál szele hideg szél lenne. Nagymama nem mert
feketét venni, félt, hogy még tényleg meghal nagyapám, ha már gyászolni kezdi.
Az öreg intett, hogy hajoljon közel hozzá, súgni akar valamit. - A koporsó
legyen má nagyobb! Nagymama bólintott, s olyan zokogásba kezdett, hogy csak nagy
sokára tudták lecsillapítani.